Egervári Gábor


Költő, előadóművész, hangmérnök, képzőművész, multitask-man. Hangszerei: fuvola, narráció, keverőpult.

Hogy mi a művészet? Két meghatározását szoktam használni, attól függően, hogy éppen milyen kedvem van. Az egyik komoly és szép, a másik cinikus, de mind a kettő azt mondja, hogy semmi különleges nincsen az egészben. A komoly egyszerűen csak annyi, hogy a művészet életszemlélet, viselkedésmód. Nincsenek műfajok, nincsenek stílusok és izmusok, csak a művész magatartása a világban az a dolog, ami útbaigazít kiléte felől.

A művész söpörjön, mosogasson művészien, úgy, ahogy magas elvei a világban való létet diktálják. A másik, a cinikus – hozzám néha sokkal közelebb álló – meghatározás azt mondja, hogy a művészet egy álomszép ribanc. Lehetsz belé halálosan szerelmes, és udvarolhatsz neki, amíg erődből telik, ő mindig szép marad, hamvas, zavarbaejtően fiatal, vagy kortalan, ahogy éppen a legjobban fáj neked. Egy biztos: az idő nem fog rajta. Néha kegyesen beenged a hálószobájába, és elvarázsol néhány órát az életedből. Olyan nagyon jó vele, mint soha senkivel sem, sírsz és kacagsz egyszerre a szerelmeskedés után, nem tudsz mit kezdeni ennyi gyönyörűséggel.

Azután egy leírhatatlan, utánozhatatlan pici félmosollyal a szája sarkában azt mondja, súgja egy csak neked szóló búcsúcsók közben, hogy tudod, lassan idő van már, kéne szedelőzködnöd… És még ilyenkor is tündér, mert neki minden jól áll, és neki mindent szabad. És lassan össze is szeded a többnyire fekete ruháidat, és kimész az utcára, és többnyire éjszaka van, többnyire ősz, vagy tél, vagy valami ilyesmi névtelen szörnyű évszak, szerencsére nem lát senki, szemedben még a tündér pillantása, de ő utánad sem int, hideg van, nem nyitja ki az ablakot, és hogy elsuhant-e az üveg mögött, azt csak ő tudja, te meg csak képzeled… És nincsen még egy átkozott telefonja sem, szerintem a húsa, a bőre is csak illúzió, a fájdalom exponálja életre, az kering a fantom szívében, tőlem dobog meg tőled meg mindannyiunktól, mi tartjuk boton magunk elé, mint a szamár az abrakot, hogy soha a miénk ne lehessen, csak hívjon, hívjon örökké… Azért a néhány pici pillanatért. Amikor mellesleg galaxisok dőlnek össze, meg más, elég nagy dolgok történnek, legalábbis mi mindig így szoktuk érezni.

Aztán meg reggel van, inkább csak koszos szürke hajnal, és teljes álruhában kávét iszunk egy bádogpultnál utcán át, más élőlényekkel, akik semmit, de igazán semmit nem tudnak Őnagyságáról, és jobb is így nekik, ó, a boldogok…